egy film 100 ezer forintból.
rövid összefoglaló.
a Szulamit című filmünk alapötlete kb. 2008 februárjában pattant ki a fejemből egy "Csináljunk Sci-Fit!" felkiáltással. A forgatókönyv egészen május végéig íródott Boglári Tamás barátommal (tehát 4 hónapot vett igénybe).
A forgatás 4 és fél napos volt. A vágás ugyanennyi körülbelül.
Az effektezésekkel ill. a végső simításokkal (feliratozás, a hangutómunka, zene) összesen kb. egy - két heti munka volt, de itt voltak rövidebb-hosszabb szünetek, így nem tudom pontosan megmondani, mennyi időt tehetett ki mindez.
ez volt az első olyan filmünk, amely rengeteg előkészületet igényelt (mint pl. a kellékek, ruhák beszerzése ill. a felejthetetlen lézerfegyver elkészítése Boglári Tomi és Kucsanda Edit által). és még sosem foglalkoztam ennyit forgatókönyvvel, igazából nem is szoktam írni, esetleg vázlatokat. de a korábbi évek improvizációs gyakorlatát most sikerült összekötni egy átgondolt elbeszélő-technikával.
már a kezdeti ötletmag (sci-fi) kicsírázásánál arra kellett rájönnöm, hogy semmi sem érdektelenebb számomra annál, hogy egy egyenes vonalon haladva, úgymond lineárisan menjek előre, hiszen már az első lépések után beleunok a saját történetembe, s nem elégít ki, ha olyan mesét mondok, amit már láttunk ezerszer ezerféleképpen.
Persze új formák nincsenek, s az ihlet is csak ragaszkodás a régihez, de...
az alkotói folyamat egyetlen lényege, hogy megborzongok a saját felelősségemtől, más szóval leizzadok a sötét oldalamtól, s hogy olyan valamiről mesélek, ami a legszemélyesebb terület bennem. Cassavettes-től olvastam, sajnos már nem emlékszem, hogyan is volt pontosan: csak azt a filmötletet szabad leforgatni, ami az emberből elemi erővel tör elő.
az ötletek kihalászásáról van egy könyv Lynchtől: Hogyan fogjunk nagy halat? ebben a könyvben számomra a fő érdekesség az, hogy a filmkészítőt sokszor érik érzések, gondolatok, hogy "hoppá, ebből milyen filmet lehetne csinálni", s ha ezeket meg is csináljuk, a végeredmény sokszor csak olyan-amilyen. Lynch arról beszél, hogyan tudsz olyan ötletekhez, érzésekhez stb.-hez nyúlni, ami nagyobb falatot jelent, amivel érdemes hosszabban és kitartóan foglalkoznod. lehet persze egy kishallal is sokat foglalkozni, de az általában fölösleges, mint azt az elkészült filmek legtöbbje mutatja. hiába a sok milliós költségvetés, a rengeteg energia, ha alapjában van elcseszve a dolog. és sajnos az ember olyan egy akaratos, kétélű (nem kétéltű) állatfaj, amely véghezviszi azt, amiről úgy gondolja, hogy jár neki, anélkül, hogy tisztában lenne a cselekedetének a súlyával.
nagy a döntés súlya: "ezt fogom leforgatni!"
tehát a történetek nem érdekelnek, tisztelet a kivételnek. inkább az elmozdulások, a csúsztatások, amelyeket a történetekben olykor megtalálhatunk. hiszen ezek miatt az elmozdulások miatt jöhet létre újszerű jelentés, friss értelmezés avagy elbeszélés és újszerű élmény is persze.
S az elbeszélés csakis személyes lehet, ami a következőt jelenti:
- azt mutatom, amit én látok, nem azt, amiről feltételezem, hogy más is látja;
- nem igazodom másokhoz abban a reményben, hogy a filmemet esetleg több ember fogja látni, ezt a gondolatot csírájában fojtom el;
- ahhoz az elsődleges érzéshez térek vissza mindig, ami a kezdetekkor megérintett, és azt úgy nevelem akár a saját gyermekemet (ez a legnehezebb része a történetnek, mindig ugyanoda visszatérni...);
- úgy mondok ki mindent, mintha először mondanám; a forgatás kezdetekor eleresztek minden kapaszkodót, megszüntetek mindenfajta természetellenes biztonságérzetet, ezáltal minden, amit teszek vagy mondok, az egyetlen lehetőségnek kell tűnnie (hogy ne haljak meg ott mindjárt helyben). még akkor is, ha tudom előre: ezek a lehetőségek újra és újra természetszerűleg felütik a fejüket.
a stáb 7 főből áll; szoros és hosszú évek barátságából.
a költségvetésünk a következőképpen alakult: mindenki beadott 12 ill. 15 ezer forintot a Képköznapok táborba, így a film összesen kb. 100 ezer forintból készült plusz benzinköltség és a saját technikai felszerelésünk; bérelni nem béreltünk semmit.
a forgatás: másfél napot forgattunk Pécsett a gyönyörűen lepusztult szénosztályozónál (amelyet Leisz Tomi fedezett fel nekünk), majd Dunaszekcsőn 3 és fél napot.
minden forgatás előtt terepszemléztünk, azaz helyszíneket kerestünk. kétszer utaztunk le Dunaszekcsőre egy-egy félnapra, körbefotóztuk az egész falut. ugyanígy tettünk a szénosztályozónál is. otthon végignéztük a képeket, készült a vázlatos story-board, így amikor a forgatás zajlott, sok esetben egyből tudtuk, hová kell a kamerát leszúrni. (ez hasznos dolog, mert egyből tudsz dolgozni, nem kell azzal fárasztanod magad, hogy akkor most hol legyen mi. és nekem ez a fontos, hogy a szereplőkre lehessen figyelni, arra, hogy a lehető legjobban elengedhessük magunkat, hogy a technikai részletek ne gátoljanak bennünket. de ez azt hiszem, kikerülhetetlen. ha pl. csóró zenész vagy, a fellépés előtt be kell, hogy cuccolj a helyszínre, vagy pluszban leutaznod Baktalórántházára, ami a zenélésből vesz vissza, mert addigra már kivagy. tehát végül is olyan, hogy kipihent forgatás...álom.)
a forgatás az egyetlen közösségi élmény a számomra. erre mondom, hogy igazi közösség nincsen, csak időszakosan létrejött közösség.
a forgatás összetettebb dolog, mint a zenélés. zenélésnél egy olyan eszközzel (hangszer) beszélünk egymáshoz, amelyet a másik (külső megfigyelő) esetleg nem ért. forgatásnál muszáj, hogy szavakat használjunk, amelyet mindenki ért. ez utóbbi a közös építkezést tekintve közvetlenebb dolog, mert nem kell átkonvertálnunk az üzenetünket, hanem csak mondani. itt a közvetettség a vásznon keletkezik.
a vászontól semmiféle valóságérzetet nem szabad számon kérnünk, mint ahogyan a zenétől sem kérhetjük azt számon, csak a hangokat, a tempót, a hangsúlyozást, a ritmust.
a filmtől ugyanazeket kérjük hát számon, s a képeket felejtsük el végre!
a kép bennem van, bennem kell, hogy létrejöjjön, a nézőben. az igazi film ez. mint pl. a Dardenne fivérek legújabb remekműve, a The Silence of Lorna. (itt nem bírom ki, hogy ne mondjak pár szót erről a filmről. igazi költészet amit a nyers, realista ábrázolásukkal művelnek, mindezt úgy, hogy egy óriási kérdést tesznek az ölünkbe! korábban is tettek fel kérdéseket persze, de ennyire intenzíven nem, és most a kérdés nem a történetben van elhelyezve, hanem a nézőben. tehát a kép a nézőben alakul ki, míg az egész filmet nézve egyáltalán nem a képeken van a hangsúly (tulajdonképpen semmi érdekes nincsen bennük). nem a képekkel mesélnek, hanem a ritmussal, a történethez szükséges információk pontos elhelyezésével, s a végére benne vagyunk a sűrűben).
Robert Bresson: ne felejtsük el, hogy a film a vászonnal végződik.
a Szulamitról is szóljunk pár szót.
Lars von Trier Járvány című filmjében föllelhető filmnyelv az, amely a legjobban hasonlít a Szulamit nyelvezetéhez. ez van megspékelve egy Lynch-i előadással valamint Jeles András világlátásához hasonlatos erőteljes behatásokkal. tudom, nagyképűen hangzik, de ez a legegzaktabb megfogalmazás.
bővebben:
a film 3 részre osztható.
- Home videós anyag
- Sci-fi, a klasszikus filmkészítést tekintve az úgynevezett jól megcsinált , cizellált részek
- a tulajdonképpeni Film, amely a home videós anyagból jön létre, egyfajta - a fönt említett - csúsztatásokkal, elrugaszkodásokkal, amelyek- úgyszólván- átlényegülnek s egy új fajta értelmezést tesznek lehetővé
Lynchnél mindig ez az elrugaszkodás érdekelt.
Triernél a sarkos megfogalmazás, az ütköztetések.
Jelesnél az objektív, Isten nélkül való dokumentált létezés.
Őszinte hódolat hát mindenkinek, az összes behatásnak, s az összes munkás kéznek!
Köszönöm gyerekek!!
:)
PS:
az film promótálásánál egy csíntalanságot követtünk el: jobbnak láttam úgy reklámozni a filmet, hogy ez egy Sci-fi. nos, ez nem igaz. mindez arra volt jó, hogy a gyanútlan néző ne nagyon tudja, most akkor miről is van szó. aki pedig a kellő gyanakvással nézi a filmet, annak úgyis lejön, hogy itt semmi nem komoly, csakis a különféle értelmezésekkel való játék... Egyedül.
a film a saját gyengeségeiből építkezik, azaz belőlem.
Read More...
Summary only...
